Uncategorized kategória bejegyzései

Átvették az Erdélyi Oscart

2020 november 9, Kaáli Nagy Botond, Népújság

Marosvásárhelyiek a díjazottak között

Múlt szombaton adta át idei díjait az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Az 1885-ben alakult közművelődési civil szervezet idén ünnepelte fennállásának 135. évfordulóját, ezen alkalomkor adták át a kolozsvári kétágú templomban az évenként kiosztott díjakat a kultúra és közművelődés különböző területein kiemelkedő tevékenységet folytató szakembereknek – szám szerint tizenkettőt, a díjazottak között pedig három marosvásárhelyi személyiséget, illetve intézményt is találhatunk. 

Az EMKE elsődleges célja a szórványban élő magyarság művelődési életének támogatása, segítése, létrehozója az erdélyi magyar polgárság és nemesség, alaptőkéjét pedig gróf Kun Kocsárdnak köszönheti. Az 1989 után újjáalakult EMKE évente kiosztott, igen rangosnak számító díjait Erdélyi Oscarnak is nevezik, az idén a díjkiosztó ünnepséget és emléktábla-avatást online kísérhette figyelemmel a nagyközönség az egyesület Facebook-oldalán. 

Ami a marosvásárhelyi díjazottakat illeti, lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő az EMKE Spectator-díjában részesült „több évtizedes munkásságáért, különös tekintettel a mezőségi szórványközösségek életét bemutató írásaira, valamint kiemelkedő egészségügyi szakcikkeire”. Bodolai Gyöngyi méltatását Karácsonyi Zsigmond főszerkesztő vállalta el, írását mellékelten közöljük. 

 Bodolai Gyöngyi és Kilyén Ilka, a laudáció bemutatója   Fotó: Bodolai Balázs

Az EMKE Kallós Zoltán-díját ugyancsak marosvásárhelyi személyiség hozhatta haza: Fazakas János táncművész „a néptánchagyományok továbbadását szolgáló több évtizedes oktatói és közművelődési munkássága elismeréseképpen” kapta a díjat, amellyel kapcsolatosan kérdésünkre megjegyezte: – Nagyon nagy megtiszteltetés számomra ez a díj, mert Kallós Zoltán-díjat idén adtak át először, és éppen én kaptam meg. Első lehettem egy – gondolom – hosszú sorban. Nagyon örvendek neki. Még egy aranykeresztem van a tavalyról és ez – soha nem a díjakat hajtottam, csak dolgoztam, tanítottam. És nagyon jólesik, hogy a munkásságomat ekképpen is elismerték.

„Fazakas János – a továbbiakban Fazi bácsi – 1960-ban született. Szentháromságon nőtt fel, belülről megismerve és megtapasztalva a paraszti tánckultúrát. (…) A kilencvenes évektől kezdődően a Maros Művészegyüttes is a folklór eredeti formája felé fordult. (…) 1990-ben csatlakozott Fazi bácsi, és nyugdíjazásáig, 2011-ig maradt az együttes kötelékében. Mind hivatásos előadóként, mind aktív nyugdíjasként néptáncot oktatott iskolai keretek közt csoportoknak, baráti társaságoknak, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt Marosvásárhely mellett Mezőmadarason, Nyárádszentbenedeken, Erdőcsinádon, Mezőbodonban, Székelykálban, a jobbágytelki tánctáborban és szerte a nagyvilágban. Mivel 1992-ben egy japán turnén az ottani szervezők felfigyeltek angolnyelv-tudására és pedagógiai készségeire, meghívást kapott, hogy térjen vissza oktatni. Azóta évente járt Japánban, de meghívták Tajvanba és Hongkongba is. (…) De mit használna nekünk a közel lévő világ, ha nem lennénk mi is közel hozzá, ha nem lenne egy csupa mosoly barátunk, akit ismerünk, aki hatvanévesen beszél angolul és japánul, aki Sinkanszen vonatokkal lövi a képeket Facebookra, aki tánctanár létére weboldalt programoz, tisztában van a CNC-gépek képességeivel, miközben kertet gondoz, farag, és mindeközben emberi, közülünk való, hozzánk közel álló. Rajta keresztül nézve a világ megérthető, felfogható, tehát szerethető. Fazi bácsi barátsága nem csak néhány személy kiváltsága, általa ismerik a világot a mezőbodoni, mezőmadarasi és erdőcsinádi gyerekek is” – írta a méltató, György Attila.

Fazakas János

Szintén EMKE-díjat kapott a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztősége: a Janovics Jenő-díjat a magyarságért, valamint a közművelődés terén végzett munkájuk elismeréseképpen adta át az egyesület a szerkesztőség képviseletében Kolozsvárra érkezett Szász Attila főszerkesztőnek, aki kérdéseinkre válaszolva elmondta: – Köszönjük az EMKE-nek az elismerést, ami ezekben a nagyon nehéz, zavaros és elbizonytalanító időkben fontos megerősítést jelent számunkra arra vonatkozóan, hogy az irány jó, a munkánk látható, és az EMKE, az erdélyi magyar kultúra meghatározó intézménye értékeli azt. A köszönet a 62 éves Marosvásárhelyi Rádió mindenkori kollégáit illeti, az intézmény munkájához nagyon sok ember járult hozzá az elmúlt évtizedekben. A gálára Nagy Miklós Kund egykori rádiós munkatársunk írt laudációt, ő is megfogalmazta az utóbbi időszak legfontosabb állomásait: 2013-ban váltunk egész napossá, bővítettük a frekvenciahálózatunkat. Úgy gondoljuk, közszolgálati teendőinket nemcsak a tájékoztatás, szórakoztatás és nevelés által kell biztosítani, hanem részeseivé kívánunk válni a közösség mindennapjainak, eseményeket szervezünk különböző területeken. Nincs a munkaköri leírásunkban, de szükség van ezekre az akciókra. Ezek a tevékenységek hozzájárulnak az intézményünkről kialakult kép megalkotásához. Ma már nem elég „csak” egy rádiónak lenni. Tévéként is működünk, ha szükséges, és az online világban is próbálunk minél hangsúlyosabban jelen lenni – mi nem csak egy rádió vagyunk. 

„A Marosvásárhelyi Rádió magyar adása egyébként a kezdetekkor napi félórás műsort sugárzott, ma, 62 évesen, a nap minden órája az övé. Ez az intézmény egyik legnagyobb fegyverténye. (…) A munkatársaknak sok nehézséggel kellett megküzdeniük, a sors, a természet, a társadalom, a diktatúra komoly erőpróbák elé állította a szerkesztőséget az indulástól egészen a hatalmi telefonutasítással bekövetkezett 1985-ös megszüntetésig. 89 végén sokan vállalták a főnixsors kockázatát, újraindították a Marosvásárhelyi Rádiót, majd sorra érkeztek a fiatalok is, nélkülük sokkal problematikusabb lett volna a megújulás. De lényegében sohasem volt könnyű a médiában, és tagadhatatlanul ez tapasztalható ma is. Annál nagyobb a siker öröme, a kedvező visszhang elégtétele. (…) Az eltelt három évtizedben fontos megvalósítások születtek a Marosvásárhelyi Rádió életében. 2013-tól egész napos műsorral, majd 2018-tól napi 24 órán át magyarul sugárzó rádióként még tovább gazdagíthatták a műsorrácsot, erősíthették a közszolgálatiságot, gyarapíthatták a rétegműsorokat. Az éjszakai műsorsáv vonzerejét is növelhették. Ez is magyarázza, miért a marosvásárhelyi a leghallgatottabb honi magyar nyelvű rádió. A felmérések szerint mintegy kétszázezren hallgatják naponta. (…) Az EMKE idei Janovics Jenő-díjasa is több mint egy rádió. Marosvásárhely kulturális, szellemi életének meghatározó, tekintélyes szereplője” – írta méltatásában Nagy Miklós Kund.

Szász Attila átveszi az EMKE-díjat 

Fotó: Bodolai Balázs

Bodolai Gyöngyi laudációja 

A díjazottak méltatásakor már-már közhelyszerű kijelenteni, hogy jól döntött a bíráló testület, és a kiszemelt alkotó, kultúraszervező vagy művész már nagyon régen megérett a rangos elismerést jelentő kitüntetésre. Természetesen ez Bodolai Gyöngyi esetében is elmondható, hisz több mint három évtizednyi közszolgálati tevékenységét számos alkalommal jutalmazták szakmai vagy állami grémiumok. Egészségügyi szakújságíróként nemcsak a közéleti napilap megkövetelte penzumra futotta erejéből, hanem a marosvásárhelyi magyar orvosképzés fénykorának még élő tanárait faggatva kötetbe rendezett mementót állított interjúfolyamával. A kolozsvári bölcsészkaron belé nevelt konoksággal kereste, keresi jól célzott kérdéseire a válaszokat az anyanyelvi közoktatás visszásságait feltáró vagy a szórványlét szorításában élők heroikus hétköznapjaiban búvárkodó írásaiban. Elsőként foglalkozott, már a kilencvenes évek elején, a marosvásárhelyi katolikus iskola újralétesítésének gondolatával, azok után, hogy a hozzá forduló, vissza-visszatérő öregdiákok rajta keresztül kaptak fórumot nemcsak emlékezéseikhez, hanem iskolafeltámasztó erőfeszítéseikhez is. Közben vasárnaponként a Maros-Mezőség romosodó templomaihoz, egy-két lélekre zsugorodott protestáns gyülekezeteibe vitte el saját gépkocsijával az apostoli küldetést vállaló presbitert, faggatta sorvadó közösségi léttel küszködő, anyanyelvébe kapaszkodó nemzettársainkat. De még ennél is többet tett. Látva a szomjat és a szükséget, adományokat vitt. Hol könyvtárnyi gyermekirodalmat az egyik faluba, hol kiselejtezett, de még használható számítógépet a községközpont iskolájának. Soha nem tudott megmaradni a hírlapíró ketrecében. Mindegyre kilépve szerepéből, nemcsak megfigyelője, hanem cselekvő részesévé is vált közössége életének. Igazi transzilván újságírói attitűd. Mert nem elég a kiáltó szó, ha elmarad a cselekedet. Az értékmegőrzés és a közösségépítés. Így gondolta, így cselekedett az EMKE Spectator-díja létrehozását szorgalmazó néhai televíziós újságíró, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének egykori elnöke, Csép Sándor is. Ezért is úgy vélem, méltó társaságba kerül Bodolai Gyöngyi. Ez fordítva is igaz: büszke lehet az a társaság, amelynek tagja Bodolai Gyöngyi, mert a díj odaítélése nemcsak a kitüntetettet minősíti, hanem az adományozót is. 

Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője

V. Székely-Mezőségi Népzene és Néptánc tábor

• Mezőbergenye – Maros megye

• 2020. július 22 – július 26

• mezőkölpényi és mezőpaniti táncok

– kezdõ és haladó

– népdaloktatás

– esténként táncház

– részvételi díj: – a Kincsásó Egyesület állja

– jelentkezési határidő – 2020 június 15

Érd. 0745410977 – Gálfi József Attila

Kincsásó-Egyesület

III. Visai Tánctábor

Minden vélemény számít!

• Visa – Kolozs megye

• 2020. július 27 – augusztus 2

• visai és mezőkeszüi táncok

– inyenc

– népdaloktatás

– esténként táncház l
– maximális létszám – 100 fő

– részvételi díj:
– Hu. -19.900.- HUF, Plusz a szállás és étkezés díja
– családoknál 30.000.- HUF
– sátorral 24.000.- HUF

– jelentkezés, a jelentkezési sorrendben

https://visaitabor.hu/

2014 augusztus 18, Berekméri Edmond, Székelyhon.ro

Népművészet Mestere díjat kaptak marosszékiek

székelyhon.ro, 2014 augusztus 18, Berekméri Edmond

Idén két kiváló marosszéki prímás, a vajdaszentiványi Horváth Elek és a magyarpéterlaki Csiszár Aladár vette át az emberi erőforrások miniszterétől, Balog Zoltántól a Népművészet Mestere díjakat. A ceremóniát augusztus 17-én, vasárnap a budai várban megtartott Mesterségek Ünnepén tartották meg. Az 1953-ban alapított díjat évente tíz személy kaphatja.


Fotó: Berekméri Edmond

A Népművészet Mestere díj egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként azoknak a népművészeknek adományozható állami kitüntetés, akik hosszabb időszak alatt kifejtett munkásságuk során a népművészet fejlesztésében kimagasló eredményeket értek el. A kitüntetett adományozást igazoló okiratot és érmet kap. Az érem kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 8 milliméter. Az érem Asszonyi Tamás szobrászművész alkotása, egyoldalas, középmezőben pásztorfaragásra utaló férfi és nő ábrázolással, köriratban a díj elnevezésével van ellátva.

A 79 éves Horváth Elek megkeresésünkre elmondta, hogy a Maros Művészegyüttes egykori kiváló táncosával, Fazakas János táncoktatóval, valamint Csiszár Aladár zenészkollégájával utazott Budapestre átvenni a kitüntetést. „Nagy megtiszteltetés számomra, hogy elismerték munkámat, örömmel és elégedettséggel vettem át a díjat. Örülök, hogy továbbadhattam másoknak is népzenei tudásomat. Több mint 250, Vajdaszentiványon ismert magyar nótát tanítottam meg az évek során az anyaországiaknak. Magyarországon számtalan fellépésem volt, hegedültem már Csehországban, Németországban, Hollandiában és Japánban is, ahol igencsak értékelték a tudásomat” – nyilatkozta portálunknak a kitüntetett vajdaszentiványi prímás.
Elek bácsit nagyapja tanította hegedülni 8 éves korábban, s azóta szinte nincs olyan nap, hogy ne venné kézbe a hangszert. A nagyszerű prímásnak több hegedűje is van, legrégebbi egy közel háromszáz éves Stradivarius-utánzat.

Fazakas Jánostól megtudtuk, hogy a Mesterségek Ünnepén, amit augusztus 16. és 20. között rendeznek meg a Budai várban, idén Törökország volt a díszmeghívott, ahonnan a népművészek ősi technikával készült, szemet gyönyörködtető alkotásokat hoztak magukkal. Természetesen magyar kézművesek és fellépők is jelen voltak a seregszemlén, bemutatva népi kultúránk legjavát.

„Augusztus 17-én 14 órakor került sor a Hagyományok Háza szakmai irányításával lezajlott Népművészet Mestere pályázat díjátadó ünnepségére a Palota Színpadon. A gálaműsort Csiszár Aladár kezdte hegedűjátékával, majd Horváth Elek zárta. Erdélyből még a válaszúti Szabó Ferencné Balázs Róza, illetve Fodor János táncos-énekes kapták meg még a Népművészet mestere-díjat. Ezt követően a Fölszállott a páva díjazottjainak műsorát láthatták az érdeklődők a palota színpadon” – tájékoztatott Fazakas János (Fazi) néptáncos.

A díjazottak méltatása
Horváth Elek prímás.
Indokolás: A magyar népzene egyik meghatározó adatközlője, hagyományos zenészcsalád tagja. Családja évszázadokon át őrizte a reneszánsz korig visszanyúló magyar zenei hagyományt, ő pedig ennek a kincsnek utolsó őrzője, leghitelesebb előadója és terjesztője, sok kiváló mai magyar népzenész mestere. Tudása, megnyerő személyisége által több ezer mai fiatal ismerte meg a magyar népzene és néptánc-hagyomány értékeit.

Csiszár Aladár prímás. Indokolás: A Maros-mente és talán egész Erdély egyik legnagyszerűbb hegedűseként a Felső Maros-mentén és a Nyárádmentén egyaránt ismerik és kedvelik. A magyarországi táncházak, táborok rendszeresen meghívott adatközlője, napjainkig a jobbágytelki Marosszéki Népzene- és Néptánctábor hegedűoktatója. Fiatalabb és idősebb népi hegedűsök, elismert népzenészek mesterüknek és példaképüknek tekintik.

Magyar tánc – ázsiai hobbi

Magyar tánc – ázsiai hobbi

Népújság, 2013 március 22, Mezey Sarolta

Fazakas Jánost, Fazit a Maros Művészegyüttes hivatásos táncosaként, néptáncoktatóként, lelkes, az erdélyi és a magyar mozgáskultúráért sokat tevő táncosként ismerik. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy japánoknak, hongkongiaknak és tajvaniaknak több mint húsz éve tanít erdélyi néptáncot.

– A Facebookon láttam egy fotót, amin a fiatal Fazi és egy japán fiú van. Mikor kerültél kapcsolatba a japánokkal, a keletiekkel?

– Ez egy bálványosi fesztiváli fotó. A nyolcvanas évek elején készült, amikor a szentgyörgyi Vadrózsák néptánccsoportban táncoltam, a képen látható japán Masunaga Tetsou, egy folklorista, akivel a fesztiválon találkoztam. Később menedzserként 1992-ben és 2003-ban is meghívta a Maros Művészegyüttest Japánba. Azóta évente meghív egy-egy magyar együttest a felkelő nap országába. Mi voltunk az elsők. Ötven-ötvenkét napos turné volt, végigjártuk egész Japánt. Ahogy 90-ben más lehetőségek nyíltak, megkaptam az útlevelem, nekiálltam és megtanultam angolul, mert kommunikálni kellett. Ezt a tudást hasznosítottam Japánban az első oktatás folyamán. Akkor kérdezték meg, hogy lenne-e kedvem máskor is Japánba menni. Mondtam, kedvem az van. Sőt, megígértem, hogy japánul fogom tanítani őket. 120 dollárért vásároltam meg az első két japán nyelvleckés kazettát, sok pénz volt, mert itthon egy hízott disznó 80 dollárba került. Aztán jött a meghívás, és mentem.

– Hányszor voltál Japánban?

– Huszonegyszer.

– Van egy törzsgárdád, akik visszavárnak?

– Van egy hölgy, aki összefogja az egészet. Tudják, ha jön az ősz, akkor Fazi érkezik. Több városban magyar néptáncot tanuló csoportok alakultak, amelyekhez folyamatosan csatlakoznak fiatalok, idősek, vegyesen.

– Hogyan érzékelik a japánok az erdélyi táncot?

– Bármit megtanulnak, amit ki tudnak számítani, ha japán embernek azt mondom, hogy most csárdáslépést járjon, kétszer balra, tizenháromszor balra, kiszámolja, de amikor azt mondom, hogy itt ez a figurahalmaz, és ebből tessék saját táncot produkálni, akkor látom rajtuk, nem tudják, hogy mit is csináljanak.

– Hogyan érzik, hogyan élik át a táncot?

– A keleti ember arcán nehéz olvasni. Nekem még nem sikerült. Látom, hogy tetszik neki, de hogy pontosan mit gondol arról, fogalmam sincs. Hogy szeretik a magyar néptáncot, az biztos, hiszen azért, hogy megtanulhassák és járhassák, fizetnek!

– Hány ember kapcsolódott be?

– Nehéz megmondani, de több olyan ember van, aki repül utánam Japánban, ahová megyek, oda jönnek. Vannak nyílt alkalmak is, ezt meghirdetik, s a csoporthoz bárki csatlakozhat. Azok, akik velem városról városra jönnek, fizetik a repülőjegyet, a szállodát, s feláldozzák a szabad idejüket. A magyar néptánc a hobbijuk! Igaz, ők egy kicsit másképp élnek, mint mi.

– Mit értenek a népdalokból?

– Vannak, akik magyarul is tanulnak, azért, hogy értsék a népdalokat, hogy tudjanak énekelni, s főleg a hölgyek, hogy tudjanak csujogatni. Szóval, elég nehéz japán embereknek magyarul csujogatni, olyan hangokat kiejteni, ami az ő nyelvükben nem is létezik.

– Népviseletbe is beöltöznek?

– Igen. Vannak partik. A Budapesti Táncháztalálkozó mintájára Japánban is szerveznek japán táncháztalálkozót, amikor felveszik a magyar és székely népviseletet. Azért vásárolják meg a népi ruhát, hogy egy évben egyszer-kétszer felvegyék.

– Nem csak Japánba, hanem Hongkongba és Tajvanba is jártál tanítani. Oda hogy kerültél?

– Volt egy kezdetleges honlapom, a Fazi.ro, valaki rábukkant, és meghívott. Jöttek-mentek az e-mailek, s azóta két-három évenként oda is járok. Az itteni táncosok „mindenevők”, úgy értve, hogy a nagyvilág táncait táncolják, és minden évben másokat hívnak meg. Az erdélyi táncokra gyakrabban kerül sor, ami azt jelenti, hogy ezzel többet foglalkoznak. Hongkongban igénylik, hogy egy rövid koreográfiát készítsek, mert szeretik tudni, hogy hogyan következnek a táncelemek. Tudják előre, mit kell csináljanak, látom ezt, mert ritmus előtt egy picit hamarább mozdulnak. Agyilag táncolnak. Tudják, mit kell csináljanak, s ezt kell ledolgozniuk. Nem ezt az érzést szerettem volna átadni, de ha ők így kérik, ezt adom.

– Visszatérve: egy japán ember hogyan viszonyul ehhez a kultúrához?

– Többször jöttek ide kirándulni, sokszor vezettem japán csoportokat, járunk fesztiválokra, falvakra, táncos alkalmakra. Elmentünk például Mezőmadarasra, az ottani tánccsoporttal találkoztak, és élő zenére táncoltak, így kerülhetnek kapcsolatba az eredeti erdélyi hangulattal.

– Kiemelkedőbb élményed van-e velük kapcsolatban?

– Nagyon széles a skála, amit 21 év alatt átéltem. Egyből nyílt meg a világ előttem 1990 után, bejártuk Nyugat-Európát. Rengeteg előadásunk volt, mintha egy álomvilág lett volna, aztán Japán, a kontrasztok világa. Japánnal nincsenek összehasonlítási alapok. Minden más. Előfordult, hogy két személynek, de kétezer embernek is tanítottam, óriási sportcsarnok középen álltam a mikrofonnal, több körben táncoltak az emberek.

– Számomra az különleges, hogy egy keleti nép „ráharap” a magyar táncra és zenére. Mivel magyarázod ezt?

– Van, aki csak magyar táncot táncol, van olyan, aki emellett ír táncot is jár, van egy néptánccsoport Sendaiban, az a nevük, hogy Pálinka, egy erdélyi út után adták ezt a nevet a csoportnak, havonta egyszer táncolnak magyar táncot, máskor balkáni táncokat járnak. Van, aki a görög vagy lengyel táncokat szereti. De sokan Erdélyre és a magyar táncokra van ráállva.

– Ezek szerint fantáziát találnak benne.

– A japán népi tánc egyemberes. Ha sokan is csinálják, mindenki egyedül táncol. Ha valaki rádöbben, hogy milyen lehetőségek rejlenek a páros táncok mozgásvilágában, akkor új világ nyílik meg előtte. Hiszen fiú és lány összefogóznak.

– Szívvel-lélekkel vállalod az oktatás, pedig messzire kell utazni.

Igen, az a legnagyobb hátrány, hogy messze vannak. Párizsból vagy Amszterdamból Tokióig 12 óra a repülés. De mindig örömmel megyek Japánba, mert átadhatok valamit abból, amit várnak.

Kitüntetés – 2019

Ferencz Csaba és Fazakas János magyar állami kitüntetést kapott

Népújság, 2019 szeptember 8, Gligor Róbert László

Az erdélyi magyar közösségért végzett munkássága elismeréseként hat erdélyi személyiség részesült magyar állami kitüntetésben múlt héten. Az Áder János köztársasági elnök által az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából adományozott kitüntetéseket Tóth László főkonzul adta át csütörtök este Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán.

Az idei kitüntetettek közül Antal Zsolt táncművész, táncoktató, koreo-gráfus, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagja Magyar Ezüst Érdemkeresztet vehetett át, Demeter Lajos, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár nyugalmazott könyvtárosa Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Gazda Klára néprajzkutató, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének nyugalmazott egyetemi docense a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át, Vetró András temesvári születésű, kézdivásárhelyi szobrászművészt Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki. Maros megyéből két személy vehetett át kitüntetést, a nyárádszeredai Ferencz Sándor Csaba nyugalmazott zenetanár, karnagy és a marosvásárhelyi Fazakas János nyugalmazott néptáncos, néptáncpedagógus.

Ferencz Csaba ezüst érdemkeresztet vehetett át  (Fotó: facebook.com)

Ferencz Sándor Csaba 1941-ben született Gyergyócsomafalván, első kórusélményeit második osztályos korában szerezte, amikor sógora mellett Tekerőpatakon és Borszéken énekelt. A család néhány év múlva Marosvásárhelyre költözött, így ő is itt végezte középiskolai és víz-gáz szerelői tanulmányait, majd a sorkatonaság elől „menekülve” a helyi főiskola újonnan indult zenei szakára felvételizett. Elvégzése után Margittán tanított két évig, majd hazajött a marosvásárhelyi rajoni művelődési igazgatóságra, azt követően Koronkában volt művelődési igazgató. 1968-ban került Nyárádszeredába, ahol 2003-ban történt nyugdíjazásáig az általános és középiskola kórusait vezette. Kórusaival 1969–1974 között a nyárádmenti kórustalálkozók résztvevője volt, majd 1988-tól a művelődési otthon addigi vegyes karát vette át, amely lassan női karrá alakult át, és 1991-től Bocskai István Dalkör néven működik máig Ferencz tanár úr irányításával. 2011-től a jobbágyfalvi Nagy Ferenc férfikar karvezetője is.

Kérdésünkre elmondta: olyan családban nőtt fel, ahol a zene mindennapos dolog volt, és úgy belenőtt a kórusok világába, hogy egész életében természetes volt számára az, hogy kórust vezet, és ezt ezután is szeretné folytatni. A kitüntetés híre meglepetés volt számára, és az volt az első kérdés, ami benne felvetődött, hogy megtett-e mindent, amit megtehetett, azután pedig az rögzült benne, hogy azok „hozták helyzetbe”, akikkel dolgozott, azaz az általa irányított kórusoknak köszönheti ezt az elismerést, főleg a Bocskai női karnak, amelyet harminc éve vezet. Múlt héten „több évtizedes zenepedagógusi pályája, valamint a nyárádszeredai kórusmozgalom szervezésében vállalt szerepe elismeréseként” vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.

Fazakas János 1960-ban született Nyárádszeredában, de szentháromsági családban nőtt fel. A tánc szeretetét „otthonról, Szentháromságról” hozta. Táncolt a marosvásárhelyi Forrás néptáncegyüttesnél a táncházban, valamint a sepsiszentgyörgyi Vadrózsák együttesnél. Szülőföldjéhez 1989 után is hű maradt, 1990-ben került a marosvásárhelyi Maros Művészegyütteshez, ahol 2011-ben történt nyugdíjazásáig néptáncosként dolgozott.

Már hivatásos táncos karrierje előtt néptáncoktatással foglalkozott. Jelenleg Mezőmadarason, Mezőbodonban, Erdőcsinádon, Székelykálban és Marosvásárhelyen tanít, nyaranta néptánctáborokban, de felkérésekre tanított a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél és a székelyudvarhelyi Kékiringó néptánc- együttesnél is, továbbá a csernakeresztúri szórványban a bukovinai székelyek körében is.

Nemcsak Erdélyben, hanem Európában és a Távol-Keleten is elismert néptáncoktató ma is, 1993 óta évente Japánban oktat japán nyelven erdélyi néptáncot, és többször is meghívást kapott Tajvanba és Hongkongba is. Világszerte ismeri a néptáncos közösség, a mezőségi domboktól Tokióig. Múlt héten néptáncpedagógusként vehette át a Magyar Arany Érdemkeresztet, ezt követően lapunknak elmondta: az oktatói munka az életet jelenti számára, és amíg bírja, ezt szeretné végezni. Amit otthonról hozott és hozzátanult, azt szeretné megtanítani vagy visszatanítani. Falvakon már hiányzanak a táncos alkalmak, ahol a gyerekek megtanulhatnák a néptáncot, csak néptánc-csoportokban, tánctáborokban van lehetőségük a tanulásra.

A nyáron Marosvásárhelyen is szalmakalapban járó, mindig vidám, mosolygós arcú „Fazi” a múlt héten még a szentegyházi gyermekfilharmónia táborában oktatott, a hétvégét már zsűrizéssel töltötte a tizenharmadik erdélyi néptánc-antológián Sepsiszentgyörgyön. A kettő között vehette át a kitüntetést „a Kárpát-medencei néptánchagyományok megőrzését és továbbadását szolgáló több évtizedes művészi és oktatói munkája elismeréseként”.

Fazakas János arany érdemkeresztet vehetett át  (Fotó: facebook.com)