Monthly Archives: February 2020

2019 szeptember 6, Farkas Endre, MASZOL

Hat erdélyi magyar személyiség kapott magyar állami kitüntetést Csíkszeredában

2019 szeptember 6, Farkas Endre, MASZOL

A szerző felvételei

Az augusztus 20-i magyar nemzeti ünnep alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott állami kitüntetéseket adtak át hat erdélyi magyar személyiségnek Csíkszeredában, csütörtökön. A díjazottak az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett munkásságukért részesültek a kitüntetésekben, amelyeket Tóth László főkonzul adott át.

Bensőséges ünnepség keretében köszöntötték azt a hat erdélyi magyar személyiséget, akik munkásságukkal, pályafutásukkal méltán rászolgáltak arra, hogy Magyarország is elismerést nyújtson nekik.

Gazda Klára néprajzkutató, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének nyugalmazott egyetemi docense a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át. A néprajztudós a tárgyi kultúra, a gazdálkodás, életforma és a népköltészet területén végzett jelentős kutatásokat Székelyföld és Moldva különböző régióiban.

Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült Demeter Lajos, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár nyugalmazott könyvtárosa, aki könyvtári munkássága mellett jelentős helytörténeti munkák szerzője, számos történeti kutatás résztvevője.

Fazakas János néptáncpedagógus, a Maros Művészegyüttes volt tagja szintén Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át. Néptáncos tevékenysége mellett Maros megye legkisebb falvaiban és a Távol-Kelet több országában is szívvel-lélekkel oktatta és oktatja a mai napig is a hagyományos magyar tánckultúra lépéseit.

Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki Vetró András temesvári születésű szobrászművészt is. A 41 éven át Kézdivásárhelyen, a Nagy Mózes Líceumban tanító képzőművész köztéri alkotásai nem csak szülőföldjén, de számos helyen a Kárpát-medencében és Európa több városában is megtalálhatóak.

Ferencz Sándor Csaba karnagy, a Nyárádszeredai Elméleti Líceum nyugalmazott zenetanára Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült. A nyugdíjas zenetanár több kórus és dalkör alapítója és vezetője volt hosszú pályafutása során, ezen kívül több jelentős kulturális esemény kezdeményezése és szervezése köthető a nevéhez.

Szintén Magyar Ezüst Érdemkeresztet vehetett át munkásságáért Antal Zsolt táncművész, táncoktató, koreográfus, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes egyik alapító tagja. A mai napig aktív néptáncos koreográfusként és alkotóként is kipróbálta magát a néptánc világában eltöltött évtizedek alatt.

A kitüntetettek a díjak átvétele után meghatódva mondtak köszönetet a magyar államnak az odafigyelésért, valamint családtagjaiknak, barátaiknak, egykori és mai munkatársaiknak, akik nélkül nem lehettek volna képesek ilyen szakmai sikerek elérésére. A díjazottak mindegyike egyetértett abban, hogy amíg egészségük, erejük engedi, tovább szeretnék folytatni munkásságukat a jövőben is.

2019 szeptember 8, Gligor Róbert László, Népújság

Ferencz Csaba és Fazakas János magyar állami kitüntetést kapott

Népújság, 2019 szeptember 8, Gligor Róbert László

Az erdélyi magyar közösségért végzett munkássága elismeréseként hat erdélyi személyiség részesült magyar állami kitüntetésben múlt héten. Az Áder János köztársasági elnök által az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából adományozott kitüntetéseket Tóth László főkonzul adta át csütörtök este Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán.

Az idei kitüntetettek közül Antal Zsolt táncművész, táncoktató, koreo-gráfus, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagja Magyar Ezüst Érdemkeresztet vehetett át, Demeter Lajos, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár nyugalmazott könyvtárosa Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Gazda Klára néprajzkutató, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének nyugalmazott egyetemi docense a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át, Vetró András temesvári születésű, kézdivásárhelyi szobrászművészt Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki. Maros megyéből két személy vehetett át kitüntetést, a nyárádszeredai Ferencz Sándor Csaba nyugalmazott zenetanár, karnagy és a marosvásárhelyi Fazakas János nyugalmazott néptáncos, néptáncpedagógus.

Ferencz Csaba ezüst érdemkeresztet vehetett át  (Fotó: facebook.com)

Ferencz Sándor Csaba 1941-ben született Gyergyócsomafalván, első kórusélményeit második osztályos korában szerezte, amikor sógora mellett Tekerőpatakon és Borszéken énekelt. A család néhány év múlva Marosvásárhelyre költözött, így ő is itt végezte középiskolai és víz-gáz szerelői tanulmányait, majd a sorkatonaság elől „menekülve” a helyi főiskola újonnan indult zenei szakára felvételizett. Elvégzése után Margittán tanított két évig, majd hazajött a marosvásárhelyi rajoni művelődési igazgatóságra, azt követően Koronkában volt művelődési igazgató. 1968-ban került Nyárádszeredába, ahol 2003-ban történt nyugdíjazásáig az általános és középiskola kórusait vezette. Kórusaival 1969–1974 között a nyárádmenti kórustalálkozók résztvevője volt, majd 1988-tól a művelődési otthon addigi vegyes karát vette át, amely lassan női karrá alakult át, és 1991-től Bocskai István Dalkör néven működik máig Ferencz tanár úr irányításával. 2011-től a jobbágyfalvi Nagy Ferenc férfikar karvezetője is.

Kérdésünkre elmondta: olyan családban nőtt fel, ahol a zene mindennapos dolog volt, és úgy belenőtt a kórusok világába, hogy egész életében természetes volt számára az, hogy kórust vezet, és ezt ezután is szeretné folytatni. A kitüntetés híre meglepetés volt számára, és az volt az első kérdés, ami benne felvetődött, hogy megtett-e mindent, amit megtehetett, azután pedig az rögzült benne, hogy azok „hozták helyzetbe”, akikkel dolgozott, azaz az általa irányított kórusoknak köszönheti ezt az elismerést, főleg a Bocskai női karnak, amelyet harminc éve vezet. Múlt héten „több évtizedes zenepedagógusi pályája, valamint a nyárádszeredai kórusmozgalom szervezésében vállalt szerepe elismeréseként” vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet.

Fazakas János 1960-ban született Nyárádszeredában, de szentháromsági családban nőtt fel. A tánc szeretetét „otthonról, Szentháromságról” hozta. Táncolt a marosvásárhelyi Forrás néptáncegyüttesnél a táncházban, valamint a sepsiszentgyörgyi Vadrózsák együttesnél. Szülőföldjéhez 1989 után is hű maradt, 1990-ben került a marosvásárhelyi Maros Művészegyütteshez, ahol 2011-ben történt nyugdíjazásáig néptáncosként dolgozott.

Már hivatásos táncos karrierje előtt néptáncoktatással foglalkozott. Jelenleg Mezőmadarason, Mezőbodonban, Erdőcsinádon, Székelykálban és Marosvásárhelyen tanít, nyaranta néptánctáborokban, de felkérésekre tanított a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél és a székelyudvarhelyi Kékiringó néptánc- együttesnél is, továbbá a csernakeresztúri szórványban a bukovinai székelyek körében is.

Nemcsak Erdélyben, hanem Európában és a Távol-Keleten is elismert néptáncoktató ma is, 1993 óta évente Japánban oktat japán nyelven erdélyi néptáncot, és többször is meghívást kapott Tajvanba és Hongkongba is. Világszerte ismeri a néptáncos közösség, a mezőségi domboktól Tokióig. Múlt héten néptáncpedagógusként vehette át a Magyar Arany Érdemkeresztet, ezt követően lapunknak elmondta: az oktatói munka az életet jelenti számára, és amíg bírja, ezt szeretné végezni. Amit otthonról hozott és hozzátanult, azt szeretné megtanítani vagy visszatanítani. Falvakon már hiányzanak a táncos alkalmak, ahol a gyerekek megtanulhatnák a néptáncot, csak néptánc-csoportokban, tánctáborokban van lehetőségük a tanulásra.

A nyáron Marosvásárhelyen is szalmakalapban járó, mindig vidám, mosolygós arcú „Fazi” a múlt héten még a szentegyházi gyermekfilharmónia táborában oktatott, a hétvégét már zsűrizéssel töltötte a tizenharmadik erdélyi néptánc-antológián Sepsiszentgyörgyön. A kettő között vehette át a kitüntetést „a Kárpát-medencei néptánchagyományok megőrzését és továbbadását szolgáló több évtizedes művészi és oktatói munkája elismeréseként”.

Fazakas János arany érdemkeresztet vehetett át  (Fotó: facebook.com)

2019 július 16, Gligor Róbert László, Népújság

Tánctól zajos Jobbágytelke


Népújság, 2019 július 16, Gligor Róbert László

Vasárnap este huszonegyedik alkalommal nyitotta meg kapuit a marosszéki népzene- és néptánctábor Jobbágytelkén, idén is kétszáz körüli résztvevővel, akik az anyaországból, de még a  tengerentúlról is a felső-nyárádmenti faluba utaztak egy hétre.

Egy hétre ismét Jobbágytelke lett a (néptánc)világ közepe, számos ismerős és ismeretlen néptánc- és népzenekedvelő fiatal és kevésbé fiatal lepi el a falut, sátrat vernek az udvarokon, elfoglalják a családi házak üres szobáit, éjjel-nappal zeneszó és csujjogatás hallatszik a kultúrotthon irányából, megpezsdül az egyébként nyugodt település, még az idős asszonyok is kiülnek a kapu elé a kispadra, szemügyre venni s meghányni-vetni azt, ami a faluban történik.


Fotó: Gligor Róbert László

A pihenni vágyók tartózkodjanak a táborban való részvételtől – figyelmeztetnek a szervezők, és gondoskodnak is arról, hogy aki mégis idemerészkedik, annak legyen mitől megizzadnia. Hétfő és szombat között mezőpaniti, nyárádselyei és általános nyárádmenti táncrendet sajátíthatnak el a kezdő és haladó résztvevők László Csaba, László Zsolt, László Bartha Ildikó, Fazakas János „Fazi” és Molnár Rozália irányításával, míg Farkas Sándor és Kásler Magda marossárpatakit tanít az ínyenceknek. Népdalokat Kásler Magda oktat, míg Sinkó András szakfelügyelete alatt népi hangszeroktatás zajlik.
Ott találtuk a foglalkoztatáson a 82 éves Csiszár Aladár magyarpéterlaki cigányprímást is, akinek zenekara is jelen van a hét folyamán a Magos, a Cinige, az Öves együttesek, valamint Moldován István „Kuki” zenekara mellett az oktatásokon és az esti táncházakban, ahol adatközlő zenészek, táncosok és énekesek sárpataki, sáromberki és selyei táncokat is bemutatnak, majd hajnalig lehet ropni, de lesz okszitán népzenei koncert is, míg a zárógálán a szigetszentmiklósi Szépszivárvány együttes lép fel. A gyerekek sem unatkozhatnak, Szakács-Mikes Júlia és Szakács-Mikes István irányításával a héten a néptánc mellett az aratás, cséplés, szalmaválogatás, -fonás és -kalapkészítés, szőnyegszövés, üvegfestés, csuhévirág-készítés részleteibe tekinthetnek be. Délutánonként az érdeklődő felnőtteknek lesznek szakmai előadások a tanya és a város közötti migrációról, a mikházi ferences szerzetesekről, növényi festésről, ezenkívül megemlékeznek a néhai Balla Antalról is, és a csűrmoziban délutánonként dokumentumfilmet vetítenek a magyar csárdásról. Állandó programként látogatható a falumúzeum, a fotókiállítás, esténként pedig nem lesz üres a folkkocsma sem. Szombaton megrendezik a hagyományos íjászvetélkedőket, az esti gálaműsorban pedig a résztvevők bemutatják a tanultakat, majd egy utolsó fergeteges táncházzal búcsúznak Jobbágytelkétől.

A tábori információs irodán megtudtuk: hétfőn délben a résztvevők száma megközelítette a kétszázat, előzetesen mintegy százan jelentkeztek be, de jött két anyaországi és egy erdélyi csoport is, és internetes bejelentkezés nélkül érkezetteket is fogadtak. A résztvevők zöme anyaországi és erdélyi, de vannak Angliából, Finnországból, Szlovéniából, az Amerikai Egyesült Államokból és a Távol-Keletről is.

Olyan világban élünk, amikor nincs időnk egymásra, amikor egyre kevesebben vannak azok, akik összefogják a közösséget, akik próbálják egymásnak átadni a legjobbat. Ez a tánctábor annak példája, hogy mégis léteznek ilyen emberek, hiszen itt mindenki ugyanazért a célért van: megmutatni, hogy él még az őseinktől kapott érték, a hagyomány, a népzene és néptánc – mondta tábornyitó beszédében Barabási Ottó polgármester.

2018 junius 6, Menyhárt Borbála, Népújság

Japánban is népszerű a magyar néptánc

Népújság, 2018 junius 6, Menyhárt Borbála

Fazakas János huszonöt éve Japánban is népszerűsíti a magyar hagyományokat, évente egy-két alkalommal erdélyi táncokra oktatja az ottaniakat. Emellett itthon is több gyerek-, valamint felnőttcsoporttal foglalkozik. 

Fazakas Jánost, Fazit néptáncoktatóként, a Maros Művészegyüttes egykori hivatásos táncosaként ismerjük, akinek életében, munkásságában főszerepet kapott az erdélyi magyar hagyományok ápolása, generációkkal szerettette meg egy életre a néptáncot. Huszonöt éve Japánban is népszerűsíti a magyar hagyományokat, évente egy-két alkalommal erdélyi táncokra oktatja az ottaniakat. Emellett itthon is több gyerek-, valamint felnőttcsoporttal foglalkozik. Bár úgy érzi, meg kellene tanulnia már végre nemet mondani, és élvezni a nyugdíjas évek nyugalmát, valahogy mégsem sikerül… mert ez nem munka, hanem életforma. 

– A közösségi oldalon számtalan fotó kering, amelyek Japánban készültek, és amelyekről igen jó hangulatú táncpróbák köszönnek vissza. Hogyan kerültél kapcsolatba a japánokkal?

– A Maros Művészegyüttes táncosaként kerültem ki először Japánba 1992-ben, egy hosszabb turnéra, de a történet kissé régebb kezdődött, mert még mielőtt hivatásos táncos lettem volna, oktató voltam. ’90-ben kaptam útlevelet, és gondoltam, hogy most utazni utazhatok, de nem tudok kommunikálni, ezért nekifogtam angolul tanulni. Amikor Japánba kerültünk ’92-ben, három műsorral készültünk, de volt helyzet, amikor a japánokat kellett tanítani. Lőrincz Lajos táncmester mondta akkor, hogy Fazi, te tudsz tanítani, tudsz angolul is, tessék hát tanítani. Így kezdődött. Amikor visszahívtak tanítani, mondtam, hogy ha meghívtok, én bizony japánul fogok tanítani. Azóta évente egyszer-kétszer megyek ki, ilyenkor általában két-három hétig vagyok ott. Ha összeszámolom, az életemből eddig összesen két évet töltöttem ott.

– Honnan az érdeklődés a japánok részéről a magyar táncok iránt?

– Japánban vannak úgymond nemzetközi néptánccsoportok, ami azt jelenti, hogy bármely országnak a táncát táncolják, főleg a balkániak: a görög, makedón, szerb, bolgár, román táncok iránt érdeklődnek. Az ő táncaikról tudni kell, hogy a legtöbb kötött körtánc, lánctánc, tehát talán csak a lábuk lép ritmusra. Ehhez viszonyítva a mi erdélyi táncaink teljesen másak, párosan ropjuk, kevés bennük a reneszánsz eredetű vonulós elem. Ez számukra teljesen más világ. A japán társadalomban nem szokás, hogy amikor találkozunk, kezet fogunk egymással. Ők, ha találkoznak, meghajolnak. A mi táncaink velejárója, hogy meg kell fogni a partnert, irányítani kell, ez nekik már az elején nagy sokk volt. Sokszor látom, hogy ott van a keze, de nem fogja a partnert, teljesen új szituáció a férfi számára, hogy meg kell fognia a nő derekát. Ez nem azt jelenti, hogy ridegebb emberek, csupán a kultúrájuk más. Az ő táncaik szólisztikus jellegűek, tehát van egy mozdulatsor, megy a zene, és mindenki ugyanazt a mozdulatsort csinálja végig, többször egymás után. És akkor jövök én azzal, hogy tessék megfogni, megforgatni a lányt, az pedig hagyja magát vezetni.

– Hogyan kommunikálsz a japán tanítványaiddal? 

– Először angolul tanítottam őket, aztán amikor jött annak idején a meghívás, hogy ne maradjak hazugságban, gyorsan megvettem egy kezdőknek szóló japán nyelvkönyvet, angolul, és két audiokazettát is vásároltam mellé, és kezdtem az ő nyelvükön is tanulni.

– Milyen táncokat tanítasz nekik? Sikerül-e ebben a távol-keleti országban elsajátítani az erdélyi kultúra ezen szeletét? 

– Japánban sikerélményeim vannak. Erdélyi táncokat tanítok: magyart, románt, cigányt, mikor mit kérnek. Volt, amikor megmondták konkrétan, hogy egy bizonyos falunak a román, magyar és cigány táncait szeretnék megtanulni. De az is előfordult, hogy egy hétvégén háromféle cigánytáncot kértek. Az idén úgy sikerült, hogy minden társaság mást igényelt. Sokan eljönnek erdélyi táborokba, illetve vannak olyanok, akik a tánctanulás hatására nekifognak magyarul tanulni, megtanulják a magyar énekeket, csujogatásokat. Ez furcsa a magyar fülnek, ugyanis nincs elég hangjuk, magánhangzójuk például csak öt van, amiket használnak és egy mássalhangzó, a többi kettős hang. Emiatt amikor csujogatnak meg énekelnek, az a magyar fülnek igen érdekesen hangzik. De tény, hogy nagyon komolyan veszik a tanulást. Nemcsak a táncfigurákat tanítom meg nekik, hanem elmesélem, hogy milyen szokás áll a hátterében.

– Van kedvenc magyar táncuk?

– Sokan táncolnak mezőségit, palatkait, van aki ördöngösfüzesit is, de egyik kedvenc szerintem a kalotaszegi. Olyan is volt, hogy az erdőcsinádi Gyöngykoszorú 20. évfordulójára sikerült elhoznom egy japán csoportot, akik magyar tánccal léptek fel, ők állították össze a koreográfiát, az itteni zenekar muzsikált. Olyan már többször volt, hogy itt japán táncokkal léptek színpadra, de erre az alkalomra magyar táncokkal készültek. És nem kimonóban, hanem az alkalomhoz illően, népviseletet vásároltak, vajdaszentáiványi ruhákban táncoltak.

– Főként melyik korosztály nevez be a tánctanulásra? 

– Újabban egyre több egyetemista fog neki magyar táncokat tanulni, egyre többen belekóstolnak a kultúrába. De például az idén benevezett egy házaspár, 60 és 62 évesek, illetve Tokió vonzáskörzetében volt egy hölgy, aki 67 éves. De egy 72 éves öregúr is tanítványom volt, aki kitartóan végigtáncolta a napi öt órát. Ezek évek óta visszajárnak.

Tudni kell, hogy ha a japán odajön, akkor komolyan tanul, a komolyan szón van a lényeg. Amikor próbálok esetleg poénkodni, akkor először rám néznek, és látszik, hogy információként fogják fel a hallottakat, ezért szólnom kell, hogy hahó, csak vicc volt. Például hiába fordítom le a székely viccet, nem értik.

Különleges ugyanakkor a precizitás, a pontosság, ami rájuk jellemző. Persze, szükség van erre, hiszen szigetvilág az övék, és 125 millió ember munkáját kell megszervezni. Például a peronon meg van húzva két vonal, és biztos, hogy mindig pont ott fog kinyílni a vonat ajtaja, és a vonat nem késik. Ha valaki elmegy tőlünk Japánba, ne csak azt nézze meg hogy mit értek el, hanem azt is, hogy hogyan. Nagyon sokat dolgoznak, munkamániásnak hívják őket. Előfordult, hogy a hatodik emeleten tanítottam, és mellettünk pár emelettel lennebb építettek egy új épületet. Hatalmas felhőszakadás kerekedett, de a munkások felhúzták a fejükre a csuklyát, és folytatták, nem hagyták abba a munkát. Éppen emiatt, hogy sokat dolgoznak, és gyakran egy-két órát ingáznak a munkahelyükre, a táncos alkalmak inkább hétvégére vagy ünnepnapokra kerülnek. Van náluk április végén, május elején két hét, aranyhétnek nevezik, amikor sok hivatalos ünnep van, főként ekkor tudnak eljönni táncolni.

– Sikerült-e megbarátkoznod az ottani ízvilággal?

– Én hagyományőrzéssel foglalkozom, és az ízvilágban is a hagyományos erdélyi ételeket díjazom. Japánban a főfogás a rizs, illetve, mivel óceánnal van körülvéve, nagyon egészséges tengeri „herkentyűket” fogyasztanak, de ezek közül sok mindennel nem sikerült megbarátkoznom, az ottlét alatt mindig lemegy rólam egy kis súlyfelesleg.

– Amikor éppen nem Japánban oktatsz táncot, itthon is vannak csoportjaid? 

– Igen, vidéken néptáncegyütteseket is tanítok, jelenleg Mezőbodonban, Mezőmadarason, Erdőcsi nádon, Székelykálban, Vásárhelyen felnőtteknek, illetve iskolákban is oktatok néptáncot, ahol felkérnek erre.

– Vidéken még működnek néptánccsoportok, és számos településen, városi környezetben is oktatnak néptáncot a gyerekeknek. Mit tapasztalsz, mennyire van hanyatlóban ez a szép hagyomány? Prioritás-e még a szülők körében, hogy néptáncra járassák gyerekeiket? 

– A mi táncaink nem könnyűek. Az életformánk megváltozott, falun sincsenek minden hétvégén táncos alkalmak, az érdeklődési kör is megváltozott, ha a gyerek nem jár néptáncoktatásra, nincsen ahol megtanulja a táncainkat. Sok néptánccsoport van most Marosvásárhelyen, hála az égnek, van igény rá. Nagyon sok előnnyel jár, hiszen az a gyerek, aki meg tud tanulni egy néptáncot, abban kialakul az önkontroll, közösségbe jár, megtanulja, hogy meg kell fogni a párját, ami bizonyos korban nem is olyan egyszerű feladat, hiszen tele vagyunk gátlásokkal, amelyeket le kell vetkőzni. Ugyanakkor fejlődik a ritmusérzéke, tehát a tánc igen komplex dolog. Biztos vagyok benne, hogy az a gyerek, aki ezt meg tudja tanulni, az a kötelező iskolai anyaggal is jobban boldogul. Ugyanez a helyzet azzal, aki sportolni jár, sok a közös vonás a kettőben. Amit egy fellépés során a színpadon látunk, az már egy végtermék, ami mögött rengeteg munka van. Különböző szintek vannak, ha egy gyerekkel hetente egy órát találkozol, az valamire elég, de arra biztos nem, hogy profi táncost faragj belőle.

2016 július 18, Antal Erika, Székelyhon.ro

Marosszéki néptánctábor: pihenésre nem javallott

Székelyhon.ro, 2016. július 18, Antal Erika

A kezdők és haladók mellett úgynevezett ínyenceknek is tartottak táncoktatást Jobbágytelkén a tizennyolcadik Marosszéki Népzene- és Néptánctáborban.

• Fotó: Boda L. Gergely

A Tábori Alkotmány 15 pontban fogalmazza meg a viselkedési normákat, az első így hangzik: Örvendj, hogy itt vagy! – s ezt a résztvevők be is tartották. Ottjártunkkor megbizonyosodtunk erről, hiszen a táncoktatásra berendezett művelődési ház és az iskolai osztálytermek megteltek, alig lehetett már belépni. Más-más helyen tartották a kezdők, a haladók és az ínyencek oktatását, ez utóbbiaknak harmadik éve külön csoportot hoztak létre, hogy valami mást, kevésbé ismertet, legalábbis a táncházak repertoárjáról hiányzót tanulhassanak. Átlagosnak nevezte a tábort a jelenlevők számát tekintve Ferencz Zsolt szervező, hozzátéve, hogy nem is szeretnék jövedelmezővé duzzasztani. „Ötszáz embert már nem bírna meg ez a falu” – magyarázta a szervező az információs irodában, ami a falu központjában működik, a kocsma tőszomszédságában, a művelődési ház egyik kis helyiségében. A résztvevők között egyenlő arányban voltak hazaiak és magyarországiak. Míg a határon túliak rendszerint előre bejelentkeznek, regisztrálnak, az itthoniak körében ez nem vált még gyakorlattá.

A Maros megyeiek mellett Kovászna, Hargita, Brassó, Szatmár megyékből érkeztek a táborba, amely gazdag programjával vonzza az érdeklődőket. A jobbágytelkivel együtt nyolc néptánc-tábor működik Erdély-szerte, de ez nem jelent konkurenciát, általában a kínálat szerint választják ki, melyikbe mennek a néptánc- és népzene kedvelői.

A 18 éves táborral sok az egykorú fiatal, illetve azoknak a száma, akik ezen „nevelkedtek”. Ők azok, akik intenzívebben bekapcsolódnak, az esti táncházban nem csak jelen vannak, táncolnak is, sőt a táboron kívül, talán annak jótékony hatására saját tánccsoportot működtetnek, a szombati gálaműsornak is ők voltak a fellépői. A japán résztvevő, ahogy a finnországi is, már visszajárónak számít – mondta Ferencz Zsolt. Előbbi Fazakas János Japánban is oktató néptáncos tanítványa, utóbbi magyar elődökkel rendelkező fiatalember, aki vonzódik a magyar néptánc iránt. Fazakas, azaz „Fazi” a táborban az ínyenceket oktatja, a maga vidám, jókedvű, humoros stílusában magyarázza a Székely-Mezőségre jellemző tánclépéseket, amelyek falvanként váltakoznak.

Általában a gazdag program, ami megragadja az érdeklődők figyelmét, hiszen a táncoktatás mellett minden napra jut egy néprajzi témájú előadás, este pedig más-más hagyományőrző tánccsoport lép színpadra, illetve kirándulás, tábortűz, koncert, esti táncház is van.

Igaz, hogy a tánc- vagy énekoktatáson nincsenek jelen, de a falubeliek sem maradnak ki a tábor rendezvényeiből. Például szállást kínálhatnak, kínálhattak azoknak, akik nem akartak sátorban megszállni. Bár a sátortáborban is van lehetőség – órarend szerinti – meleg és hideg víz használatra, tisztálkodásra, többen a falusi házak kínálta szálláslehetőséget választották. A szervezők jóval a tábor kezdete előtt végigjárják a települést és érdeklődnek, hol van folyóvíz, fürdőszoba, meleg vizes tisztálkodási lehetőség, és ki, melyik család vállalja, hogy térítés ellenében elszállásolja az érkezőket.

Az üres szobák, vagy a nagyszülők üresen maradt háza ilyenkor megtelik lakókkal, 20–25 euró ellenében lehet élvezni a falusi, nyugodt körülményeket, a csendet, a reggeli csorda kolompszavát. A napi rendszeres étkezés – reggeli, ebéd és vacsora – a táborban történik, de a kocsma is várja a sörözőket, mindazokat, akik beszélgetésre, ismerkedésre vágynak. A falubeliekkel azonban nem csak a szálláson vagy a kocsmában lehetett találkozni, hanem az előadásokon, esti rendezvényeken, táncházban is.

A Tábori Alkotmány 15. cikkelye világosan a táborozók tudomására adta: Ha pihenni jöttél, rossz helyre érkeztél! – ami igaz is volt, hiszen az egyhetes rendezvénysorozat nem a pihenésről szólt, hanem sok-sok zenéről, énekről és táncról. A tanulós-szórakozás mellett a résztvevők Barabás László előadásában a Székely-Mezőség néprajzát ismerhették meg, Bereczki Éva a jobbágytelki népviseletet mutatta be, Kádár Elemér a táncház íratlan szabályairól beszélt. Esténként a hagyományőrző néptáncegyüttesek a jobbágytelki mellett vajdaszentiványi, mezőpaniti, fickói, mezőmadarasi táncokat mutattak be.

2016 február 1, Antal Erika, KRÓNIKA

Távol-Keleten népszerűsített erdélyi hagyomány

KRÓNIKA, Antal Erika • 2016  február 1

Évente két alkalommal Japánban oktat erdélyi táncokat a marosvásárhelyi Fazakas János, többnyire olyat, amilyet a tanítványai kérnek. A táncos a Maros Művészegyüttesnél 1990-ben kezdte pályafutását, azt megelőzően a kisipari szövetkezetek Forrás néptáncegyüttesénél oktatott táncot.

• Fotó: Boda L. Gergely

Eddig többek között vajdaszentiványit, marossárpatakit tanított, magyaróit a Felső-Maros mentéről, a Nyárád mentéről nyárádselyeit és nyárádmagyarósit, a Sóvidékről pálpatakit, a Küküllő mentéről magyarszentbenedekit, szászcsávásit, de kértek tőle szilágyságit, valamint cigány táncot Erdély három régiójából, illetve kalotaszegi román táncot. „Nem hallottak a mezőmadarasi vagy a mezőpaniti táncokról, de nagyon tetszettek azok is japán tanítványaimnak” – számolt be lapunknak a marosvásárhelyi néptáncoktató.

Japánul oktatja az erdélyi táncokat

Hivatásos táncosként 1992-ben járt először Japánban a Maros Művészegyüttessel. Akkor derült ki, hogy a vendéglátók nemcsak a színpadi előadásra kíváncsiak, szeretnék megtanulni a táncokat. Mivel angolul már tudott, és táncoktatói tapasztalattal is rendelkezett, felkérték, hogy oktasson. Az egyik óra után megkérdezték tőle, volna-e kedve viszszamenni Japánba tanítani.

„Akkor azt mondtam, ha visszahívtok, akkor már japánul fogok tanítani” – mondta, de már másnap meg is ijedt a kijelentésétől. Aztán megvette az első angol–japán nyelvkönyvét és két kazettát, és elkezdte tanulni a japán nyelvet, hogy anyanyelvükön taníthassa ottani tanítványait a táncfigurákra. Japánban a baráti társaságok nevet adnak maguknak. Tokióban Magyar néptánc nevű csapat is van, amelynek tagjai havonta egyszer gyűlnek össze táncolni, ilyenkor a hét-nyolc tagú Pálinka csoport, és a Tokió Kalotaszeg Táncegyüttes – amely már hivatalos fellépéseket is vállal – mutatja be tudását.

Nem intézményesített formában táncolnak, hanem hobbiból, egy személy akár több tánccsoportnak is tagja lehet. A magyar mellett ír, lengyel néptáncot is tanulnak. Amikor Fazakas Jánost, népszerűbb nevén „Fazit” meghívják, ők mondják meg, mit szeretnének tanulni, ugyanis tájékozódnak, olvasnak a témáról, interneten gyűjtenek információkat, az sem ritka, hogy néhányan eljönnek Erdélybe, egy-egy néptánctáborba.

Mivel beszéli a nyelvet, Fazakas Jánosnak nincs szüksége tolmácsra, és mielőtt belevágna a táncoktatásba, kisebb kultúrtörténeti vagy néprajzi előadást is tart. Beszél az erdélyi falusi ember szokásairól, de elmondja azt is, hogy a hölgyet „meg kell fogni” tánc közben. „Ettől már visszariadnak nemcsak Japánban, de az egész Távol-Keleten” – teszi hozzá nevetve, hiszen ott sokkal szemérmesebbek a fizikai érintkezést illetően. „Meg kell magyarázni nekik, hogy ne egymás mellett, hanem együtt táncoljanak” – mutatott rá Fazakas, Japánban ugyanis nincsenek páros táncok.

Nehéznek tartják a magyar táncot

Visszatekintve az elmúlt évekre, nagyon sok minden változott – meséli a néptáncoktató. Az elején megtanította a motívumokat, a táncokat, ám amikor szabad táncra került volna sor, az nem ment könnyen. Az ottaniak számára a pontosan meghatározott lépések, figurák még érthetők voltak, az improvizáció azonban keményebb diót jelentett. Ez mára megváltozott, most már nem ijednek meg, ha a szabad táncot kéri tőlük az oktató.

A japán néptáncosok között nagyon kevesen táncolnak magyar táncokat, ugyanis elterjedt az a hír, hogy a magyar táncok nagyon nehezek. „Nem mondom, hogy könnyűek, de fogyaszthatók mindenki számára” – magyarázta az oktató. Tanítványai között az egyetemistakorútól az aggastyánig minden korosztály megtalálható. Mivel ez a hobbijuk, időt szakítanak erre, pénzt, energiát, és ha szükséges, akkor utaznak is érte. Fazi ugyanis nemcsak Tokióban tanít, ha hívják, Nagojába, Oszakába vagy Kiotóba is elmegy, és sokan követik őt, utazásra, szállodára, kurzusra költenek a kedvéért.

Volt olyan tánc, amit Fazakas János azért tanult meg, mert japán tanítványai kérték, például a szilágysági táncokat vagy az erdélyi cigány táncokat. Sokan nekifogtak Japánban magyar nyelvet is tanulni, mert tánc közben szeretnének énekelni is. Fazi nyelvoktatást nem vállal, egy-egy népdalt viszont megtanít magyarul, miután lefordítja a szövegét japánra, és elmagyarázza, hogy miről szól az a nóta.

2016 július 19, Antal Erika, MASZOL

Nagykorú lett a jobbágytelki néptánctábor

MASZOL, 2016 július 19, Antal Erika

Tizennyolcadik alkalommal szervezte meg a Marosszéki Népzene és Néptánctáborát a múlt héten a Folk Center Alapítvány Jobbágytelkén. A 18 év alatt megszületett és felnőtt egy generáció, sokan e táboron nevelkedtek, ott szerették meg a népzenét és néptáncot, olyannyira, hogy a jobbágytelki fiatalok nem csak jelen voltak az esti táncházban, de táncoltak is, sőt a zárórendezvényen saját előadásukkal léptek színpadra.

Már három éve annak is, hogy a kezdő és haladó tánccsoport mellé a szervezők létrehoztak egy úgynevezett ínyencek tánccsoportját is – hívta fel a figyelmet Ferencz Zsolt, akitől megtudtuk, hogy ott azokat oktatják, akik a szokásostól, ismerttől valami mást, eltérőt szeretnének tanulni, például a Székely-Mezőség táncait, amelyek faluról falura változnak, de táncházban kevésbé szokták táncolni. Ezeket a haladóknak számító tánckedvelőket Fazakas János, azaz Fazi tanította.



Fotó Antal Erika

Idén majdnem 250 résztvevője volt a tábornak, ennél többet nem is nagyon bírna el a falu a szervezők szerint, hiszen nem céljuk jövedelmezővé duzzasztani. Akik Jobbágytelkére érkeztek – sok közöttük a visszatérő –, vagy a sátortáborban szálltak meg, vagy a falubelieknél. A szervezők még a tábor előtt végigjárják a települést és érdeklődnek, hol van meleg-hideg vizes tisztálkodási lehetőség, ki az, aki térítés ellenében vendéget fogadna. Így aztán mindig vannak, akik vendégül látnak táborozókat, hazaiakat vagy magyarországiakat. A résztvevők aránya ugyanis így oszlott meg az idén: fele-fele arányban jöttek határon innen és határon túlról. Volt egy japán és egy finn résztvevő is, ők már visszatérő tagjai a tánctábornak. Egyikük Fazi japán tanítványa, ő ugyanis évente két alkalommal a távol-keleti országban tanítja a magyar néptáncot.

A finn táncos pedig magyar felmenőinek köszönhetően fedezte fel az identitásnak ezt a formáját, a néptáncot. A tábornak úgynevezett Tábori Alkotmánya is van, amely 15 cikkelyben fogalja össze mindazt, amit a résztvevőknek tudniuk kell. Például első pontban leszögezi, hogy „Örvendj, hogy itt vagy!” Majd sorolja: „Az információs irodában elméletileg mindent megtudsz, A kitűző viselete kötelező, legyen mindig látható helyen!, Akit elkapunk, hogy blattol…. fizet!, Vigyázz magadra, másokra, egymásra, vigyázz arra is, ami nem a tied!, Ne rongálj! Amit tönkreteszel, megfizeted!” stb. Arra is figyelmeztet az alkotmány, hogy az ott tartózkodók ne egyenek erdei gombát, hasmenés elkerülése végett csak ásványvizet igyanak, ne veszítsék el az ételjegyeiket, este a tanárnőket táncoltassák meg, illetve, aki pihenni szeretne, az nem jó helyen jár.

A program szempontjából gazdag, változatos volt a kínálat, délelőttönként tánc- és énekoktatás várta a résztvevőket, délután néprajzi előadások, esténként pedig néptánccsoportok fellépése és táncház.

 

2014 augusztus 18, Berekméri Edmond, Székelyhon.ro

Népművészet Mestere díjat kaptak marosszékiek

székelyhon.ro, 2014 augusztus 18, Berekméri Edmond

Idén két kiváló marosszéki prímás, a vajdaszentiványi Horváth Elek és a magyarpéterlaki Csiszár Aladár vette át az emberi erőforrások miniszterétől, Balog Zoltántól a Népművészet Mestere díjakat. A ceremóniát augusztus 17-én, vasárnap a budai várban megtartott Mesterségek Ünnepén tartották meg. Az 1953-ban alapított díjat évente tíz személy kaphatja.


Fotó: Berekméri Edmond

A Népművészet Mestere díj egyes alkotások vagy egész életmű elismeréseként azoknak a népművészeknek adományozható állami kitüntetés, akik hosszabb időszak alatt kifejtett munkásságuk során a népművészet fejlesztésében kimagasló eredményeket értek el. A kitüntetett adományozást igazoló okiratot és érmet kap. Az érem kerek alakú, bronzból készült, átmérője 80, vastagsága 8 milliméter. Az érem Asszonyi Tamás szobrászművész alkotása, egyoldalas, középmezőben pásztorfaragásra utaló férfi és nő ábrázolással, köriratban a díj elnevezésével van ellátva.

A 79 éves Horváth Elek megkeresésünkre elmondta, hogy a Maros Művészegyüttes egykori kiváló táncosával, Fazakas János táncoktatóval, valamint Csiszár Aladár zenészkollégájával utazott Budapestre átvenni a kitüntetést. „Nagy megtiszteltetés számomra, hogy elismerték munkámat, örömmel és elégedettséggel vettem át a díjat. Örülök, hogy továbbadhattam másoknak is népzenei tudásomat. Több mint 250, Vajdaszentiványon ismert magyar nótát tanítottam meg az évek során az anyaországiaknak. Magyarországon számtalan fellépésem volt, hegedültem már Csehországban, Németországban, Hollandiában és Japánban is, ahol igencsak értékelték a tudásomat” – nyilatkozta portálunknak a kitüntetett vajdaszentiványi prímás.
Elek bácsit nagyapja tanította hegedülni 8 éves korábban, s azóta szinte nincs olyan nap, hogy ne venné kézbe a hangszert. A nagyszerű prímásnak több hegedűje is van, legrégebbi egy közel háromszáz éves Stradivarius-utánzat.

Fazakas Jánostól megtudtuk, hogy a Mesterségek Ünnepén, amit augusztus 16. és 20. között rendeznek meg a Budai várban, idén Törökország volt a díszmeghívott, ahonnan a népművészek ősi technikával készült, szemet gyönyörködtető alkotásokat hoztak magukkal. Természetesen magyar kézművesek és fellépők is jelen voltak a seregszemlén, bemutatva népi kultúránk legjavát.

„Augusztus 17-én 14 órakor került sor a Hagyományok Háza szakmai irányításával lezajlott Népművészet Mestere pályázat díjátadó ünnepségére a Palota Színpadon. A gálaműsort Csiszár Aladár kezdte hegedűjátékával, majd Horváth Elek zárta. Erdélyből még a válaszúti Szabó Ferencné Balázs Róza, illetve Fodor János táncos-énekes kapták meg még a Népművészet mestere-díjat. Ezt követően a Fölszállott a páva díjazottjainak műsorát láthatták az érdeklődők a palota színpadon” – tájékoztatott Fazakas János (Fazi) néptáncos.

A díjazottak méltatása
Horváth Elek prímás.
Indokolás: A magyar népzene egyik meghatározó adatközlője, hagyományos zenészcsalád tagja. Családja évszázadokon át őrizte a reneszánsz korig visszanyúló magyar zenei hagyományt, ő pedig ennek a kincsnek utolsó őrzője, leghitelesebb előadója és terjesztője, sok kiváló mai magyar népzenész mestere. Tudása, megnyerő személyisége által több ezer mai fiatal ismerte meg a magyar népzene és néptánc-hagyomány értékeit.

Csiszár Aladár prímás. Indokolás: A Maros-mente és talán egész Erdély egyik legnagyszerűbb hegedűseként a Felső Maros-mentén és a Nyárádmentén egyaránt ismerik és kedvelik. A magyarországi táncházak, táborok rendszeresen meghívott adatközlője, napjainkig a jobbágytelki Marosszéki Népzene- és Néptánctábor hegedűoktatója. Fiatalabb és idősebb népi hegedűsök, elismert népzenészek mesterüknek és példaképüknek tekintik.

Magyar tánc – ázsiai hobbi

Magyar tánc – ázsiai hobbi

Népújság, 2013 március 22, Mezey Sarolta

Fazakas Jánost, Fazit a Maros Művészegyüttes hivatásos táncosaként, néptáncoktatóként, lelkes, az erdélyi és a magyar mozgáskultúráért sokat tevő táncosként ismerik. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy japánoknak, hongkongiaknak és tajvaniaknak több mint húsz éve tanít erdélyi néptáncot.

– A Facebookon láttam egy fotót, amin a fiatal Fazi és egy japán fiú van. Mikor kerültél kapcsolatba a japánokkal, a keletiekkel?

– Ez egy bálványosi fesztiváli fotó. A nyolcvanas évek elején készült, amikor a szentgyörgyi Vadrózsák néptánccsoportban táncoltam, a képen látható japán Masunaga Tetsou, egy folklorista, akivel a fesztiválon találkoztam. Később menedzserként 1992-ben és 2003-ban is meghívta a Maros Művészegyüttest Japánba. Azóta évente meghív egy-egy magyar együttest a felkelő nap országába. Mi voltunk az elsők. Ötven-ötvenkét napos turné volt, végigjártuk egész Japánt. Ahogy 90-ben más lehetőségek nyíltak, megkaptam az útlevelem, nekiálltam és megtanultam angolul, mert kommunikálni kellett. Ezt a tudást hasznosítottam Japánban az első oktatás folyamán. Akkor kérdezték meg, hogy lenne-e kedvem máskor is Japánba menni. Mondtam, kedvem az van. Sőt, megígértem, hogy japánul fogom tanítani őket. 120 dollárért vásároltam meg az első két japán nyelvleckés kazettát, sok pénz volt, mert itthon egy hízott disznó 80 dollárba került. Aztán jött a meghívás, és mentem.

– Hányszor voltál Japánban?

– Huszonegyszer.

– Van egy törzsgárdád, akik visszavárnak?

– Van egy hölgy, aki összefogja az egészet. Tudják, ha jön az ősz, akkor Fazi érkezik. Több városban magyar néptáncot tanuló csoportok alakultak, amelyekhez folyamatosan csatlakoznak fiatalok, idősek, vegyesen.

– Hogyan érzékelik a japánok az erdélyi táncot?

– Bármit megtanulnak, amit ki tudnak számítani, ha japán embernek azt mondom, hogy most csárdáslépést járjon, kétszer balra, tizenháromszor balra, kiszámolja, de amikor azt mondom, hogy itt ez a figurahalmaz, és ebből tessék saját táncot produkálni, akkor látom rajtuk, nem tudják, hogy mit is csináljanak.

– Hogyan érzik, hogyan élik át a táncot?

– A keleti ember arcán nehéz olvasni. Nekem még nem sikerült. Látom, hogy tetszik neki, de hogy pontosan mit gondol arról, fogalmam sincs. Hogy szeretik a magyar néptáncot, az biztos, hiszen azért, hogy megtanulhassák és járhassák, fizetnek!

– Hány ember kapcsolódott be?

– Nehéz megmondani, de több olyan ember van, aki repül utánam Japánban, ahová megyek, oda jönnek. Vannak nyílt alkalmak is, ezt meghirdetik, s a csoporthoz bárki csatlakozhat. Azok, akik velem városról városra jönnek, fizetik a repülőjegyet, a szállodát, s feláldozzák a szabad idejüket. A magyar néptánc a hobbijuk! Igaz, ők egy kicsit másképp élnek, mint mi.

– Mit értenek a népdalokból?

– Vannak, akik magyarul is tanulnak, azért, hogy értsék a népdalokat, hogy tudjanak énekelni, s főleg a hölgyek, hogy tudjanak csujogatni. Szóval, elég nehéz japán embereknek magyarul csujogatni, olyan hangokat kiejteni, ami az ő nyelvükben nem is létezik.

– Népviseletbe is beöltöznek?

– Igen. Vannak partik. A Budapesti Táncháztalálkozó mintájára Japánban is szerveznek japán táncháztalálkozót, amikor felveszik a magyar és székely népviseletet. Azért vásárolják meg a népi ruhát, hogy egy évben egyszer-kétszer felvegyék.

– Nem csak Japánba, hanem Hongkongba és Tajvanba is jártál tanítani. Oda hogy kerültél?

– Volt egy kezdetleges honlapom, a Fazi.ro, valaki rábukkant, és meghívott. Jöttek-mentek az e-mailek, s azóta két-három évenként oda is járok. Az itteni táncosok „mindenevők”, úgy értve, hogy a nagyvilág táncait táncolják, és minden évben másokat hívnak meg. Az erdélyi táncokra gyakrabban kerül sor, ami azt jelenti, hogy ezzel többet foglalkoznak. Hongkongban igénylik, hogy egy rövid koreográfiát készítsek, mert szeretik tudni, hogy hogyan következnek a táncelemek. Tudják előre, mit kell csináljanak, látom ezt, mert ritmus előtt egy picit hamarább mozdulnak. Agyilag táncolnak. Tudják, mit kell csináljanak, s ezt kell ledolgozniuk. Nem ezt az érzést szerettem volna átadni, de ha ők így kérik, ezt adom.

– Visszatérve: egy japán ember hogyan viszonyul ehhez a kultúrához?

– Többször jöttek ide kirándulni, sokszor vezettem japán csoportokat, járunk fesztiválokra, falvakra, táncos alkalmakra. Elmentünk például Mezőmadarasra, az ottani tánccsoporttal találkoztak, és élő zenére táncoltak, így kerülhetnek kapcsolatba az eredeti erdélyi hangulattal.

– Kiemelkedőbb élményed van-e velük kapcsolatban?

– Nagyon széles a skála, amit 21 év alatt átéltem. Egyből nyílt meg a világ előttem 1990 után, bejártuk Nyugat-Európát. Rengeteg előadásunk volt, mintha egy álomvilág lett volna, aztán Japán, a kontrasztok világa. Japánnal nincsenek összehasonlítási alapok. Minden más. Előfordult, hogy két személynek, de kétezer embernek is tanítottam, óriási sportcsarnok középen álltam a mikrofonnal, több körben táncoltak az emberek.

– Számomra az különleges, hogy egy keleti nép „ráharap” a magyar táncra és zenére. Mivel magyarázod ezt?

– Van, aki csak magyar táncot táncol, van olyan, aki emellett ír táncot is jár, van egy néptánccsoport Sendaiban, az a nevük, hogy Pálinka, egy erdélyi út után adták ezt a nevet a csoportnak, havonta egyszer táncolnak magyar táncot, máskor balkáni táncokat járnak. Van, aki a görög vagy lengyel táncokat szereti. De sokan Erdélyre és a magyar táncokra van ráállva.

– Ezek szerint fantáziát találnak benne.

– A japán népi tánc egyemberes. Ha sokan is csinálják, mindenki egyedül táncol. Ha valaki rádöbben, hogy milyen lehetőségek rejlenek a páros táncok mozgásvilágában, akkor új világ nyílik meg előtte. Hiszen fiú és lány összefogóznak.

– Szívvel-lélekkel vállalod az oktatás, pedig messzire kell utazni.

Igen, az a legnagyobb hátrány, hogy messze vannak. Párizsból vagy Amszterdamból Tokióig 12 óra a repülés. De mindig örömmel megyek Japánba, mert átadhatok valamit abból, amit várnak.